Egy diabéteszes sportoló ars poeticája
2015. december 17. írta: Ifjúsági Diabétesz Blog

Egy diabéteszes sportoló ars poeticája

by @heinerlevente

457a25ba-0cb3-42bc-87d0-031ef74ecb72.jpg

 

9 évesen belecsöppenni a cukorbetegség világába soha nem leányálom. Az én esetemben sem volt ez másképp. Hétköznapi általános iskolás srác voltam, tegyük hozzá, egy orvosi családból. Orvos majdnem mindenki a családban.

A sport két részre osztja a cukorbeteg közösséget. Van akinek a lételemévé válik és van, aki kizárja az életéből. Szerencsémre  9 évesen már 4 éve sportoltam rendszeresen. Két év judo, majd két év párbajtőr. Minden diabéteszes szülő retteg a hipóktól és a kómázástól. Az én szüleim sem akarták, hogy megtörténjen rendszeresen, féltették az egészségem.

Ennek ellenére az egy hét kórházban töltendő kezelés után, rögtön folytattam a vívást. Tudják, az a gyerek voltam mindig, akivel ha elmész kirándulni fut mindenhova, minden botot összeszed, kardozik, ugrál és rohangál. Nem bírtam volna sport nélkül, de nem is kellett. Az edzőm és edzőtársaim , ha nem is hamar, de idővel megtanulták, hogyan kell a hipókat kezelni. Nem voltam semmivel sem különb a többieknél. Talán csak annyival, hogy jobban ügyeltem mit eszem és, hogy az állapotom ellenére a legjobb akartam lenni.

Megmutatni, hogy ez nem hátrány, inkább motiváció a sikerek felé. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy diabéteszes hátránnyal indul sportversenyeken, biztosítok mindenkit: Téved! Egy ilyen megmérettetésen a legfontosabb a higgadtság, fegyelem, kitartás, elszántság és hasonló közhelyesen csengő tulajdonságok. Egy fiatalon cukorbeteggé váló gyerek, egy támogató családi háttér mellett, ezeket a tulajdonságokat sokkal hamarabb elsajátítja mint más fiatal.

Megtanultam a hipóimat kezelni, időben észrevenni és teljes mértékben a feladatra koncentrálni. Eleinte szenzort is használtam. A szenzor egy egész napos verseny alatt nagyon kellemetlen társ tud lenni, főleg egy ilyen izzasztó sportban. Nem bizonyult a leghasznosabbnak. Késve jelzi a hipót és a magas cukrot is. Magasabb cukornál nem hagy aludni a folyamatos sípolás miatt. Ez pedig verseny napján nem jó ómen. Mérem inkább a vércukrom óránként. A táplálkozásom szőlőcukorra banánra redukálom nap közben. Írhatnám még azt a rengeteg dolgot amire figyelni kell, vagy azt, ahogy megelőzöm a bajt de ez mindenkinek egyéni. Leírom inkább az előnyét ennek az állapotnak.

Fegyelem. A vívás szakágban gyakran kerül az ember idegtépő helyzetekbe. Például amikor 14:14-es állásnál egy találatra van az ember a győzelemtől. Ilyenkor mondhatjuk, hogy Fortuna választja ki, kit szeretne a döntőben látni, de ez nem lenne igaz. Az nyer, aki higgadtan, magabiztosan képes egy megfontolt rizikós akciót bevállalni. Hogyan lehet valami rizikós mégis megfontolt? A rutin segítségével használhatunk fel rizikós akciókat, de a cukorbetegség hatására lettem olyan megfontolt, hogy azokat magabiztosan használhassam.

Ezért nyertem. Ezért támaszkodhatott rám a csapat többször mind hazai mind nemzetközi vívóversenyeken. Nem okoztam csalódást, mert nem inogtam meg. Magabiztosan hoztam az elvárást, néha többet is. fordítottam 4-5 vagy esetleg 10 találatos hátrányból és nyertünk. A mai napig hiszem, hogy a diabétesz erőt adott, hogy megmutathassam, velem számolni kell. Ellenfél vagyok. Nem mintha olyan sokan tudták volna egyébként, hogy diabéteszes vagyok. Nem látszott rajtam soha.

Van, akinek a diabétesz uralja az életét. Aki, egy két év után nem tudja elfogadni ezt az állapotot, lehet, hogy soha nem fogja. Én hamar leküzdöttem, mára már életem része, természetes, annyira, hogy nem tudnám megmondani, hogy a jobb vagy a bal combomba van szúrva a tű... A testem részévé vált. Úgy alakítottam az életem a diabétesszel együtt, hogy ne maradjak le semmiről. A teljes élet kijár a diabéteszeseknek is. Van a táskámban gyümölcslé keksz, csoki, szőlőcukor és minden ami kell. Épp ezért biztonságban futhatok, focizhatok, kosarazhatok vagy végigszórakozhatok egy egész nyarat anélkül, hogy megkérdezzem magamtól, hogy ezt vagy azt szabad-e egyáltalán csinálnom? Persze. Cukormérés és nyomás.

A nyaram felében nincs rajtam pumpa mert annyit mozgok, hogy az fedezi a bázis ütememet. Reggel elmegyek evezni a Balatonba, majd délután wakeboardozok unokatesómékkal. Egész délután csak szeljük a vizet. Észre sem veszem, hogy korlátaim lennének, ha vannak is, annak a láncai már nekem nem nehezek. Olyan a diabétesz, mint egy öt kilós súly a derekamon falmászás közben. Kezdetben érzem, eleinte visszahúz és nem hagy magasra törni. De ha végig azzal mászok és azzal küzdök hozzászokok. Tudni fogom a testem megfelelően koordinálni, hiszen a részévé válik. A szervezetem olyan mértékben igényli a sportot, hogy egy nagyobb kihagyás után kezelhetetlenül magas a cukrom. Most azt gondolják ez rossz? Nem.

Ez arra késztet, hogy örökre egy egészséges testben éljek. Nem kell édesanyukámnak azt mondania, hogy nem ehetem meg a  kakaóscsigát (kellett már egy közhelyes példa), megehetem. 3 órás edzés után ehetek nyugodtan. Mi ad erőt mindehhez? Például amikor egy cukorbeteg közösség nem veszi észre, hogy cukorbeteg vagyok. Mert nem élek a beszűkült szigorú szabályok hétköznapjainak a poklában. Szabadon élek, de nem szabadosan. Nem fosztom meg magam a természet adta örömöktől. Minden napomat boldogan akarom élni.

Nem állítom, hogy a diabétesz egy meseutazás. Sok probléma, sok nélkülözés jár vele. De ilyenek minden ember életében vannak, aki küzd valamiért. Ezeket a stresszhelyzeteket is a sporttal vezetem le. Racionális életveszélyekkel. Már ha ilyen létezik. Amikor lehetőségem van, szeretek a végletekig játszani. Persze nem az életemmel, hanem az adrenalinnal. Ennek a hormonnak a szerepe az életemben különösen magas. Amikor síelek a cukromat magasabbra hagyom a sport hatása miatt, de az extrém sportokat nem a fittségem vagy egészségem érdekében folytatom. Itt nem a cukrom a lényeg, maximum azért, hogy normális mentális állapotban hozhassak életbevágó döntéseket.

Extrém sportokkal vezetem le a feszültséget és a terhet. Ha felmászom egy hegyre, ahol a madár se jár, egy olyan helyre ahol a szellő úgy szól hozzám mint a legjobb barátom és a hegy gerince a penge éle amin táncolok, akkor felteszem magamnak a kérdést: Félek én bármitől? A válasz sosem igaz, de attól még elindulok. Érzem, hogy inzulint kell adnom ha nem akarok 18-as cukrot mire a szűzhavas hegycsúcs puha lejtőiről a sikerélmény célvonalához érek. De nem az számít ilyenkor.

Csak az számít, hogy szaltót ugorjak-e az adott szikláról. Az számít, hogy félek e leugrani egy gumikötéllel a lábamon 50 méter magasról? Ezek az élmények teszik a diabéteszemet semmissé.  Ha már megmászok egy 20 méteres falat és onnan a vízbe ugrok félelem nélkül, akkor a diabétesz okozna nekem gondot?
-Nem.
-Hát persze, hogy nem.

Heiner Levente - Ifjúsági Diabétesz Blog és Mozgalom önkéntese

Küldj nekünk Te is tartalmat, beszámolót a diabétesszel kapcsolatban, látogass el a közösségi média felületeinkre (facebook, twitter, instagram), honlapunkra, vagy küldj egy emailt ( idbhungary@gmail.com)!

11040056_10203562520415718_1476794811_n_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://idbhungary.blog.hu/api/trackback/id/tr368179814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.